Blockchain trilemma

A blokklánc trilemmája három követelmény közötti strukturális feszültséget nevez meg, amelyet minden elosztott főkönyvnek ki kell elégítenie: biztonság, decentralizáció és skálázhatóság, és minden kifejezésnek világos technikai jelentése van, így a politika és a mérnöki munka pontos lehet; a decentralizáció azt jelenti, hogy a hatalmat és az érvényesítést sok független csomópont között osztjuk meg, így egyetlen szereplő sem tudja egyoldalúan irányítani a főkönyvet, a biztonság robusztus ellenállást jelent a történelem átírására vagy a kettős költésre tett kísérletekkel szemben, még akkor is, ha az ellenfelek egy része az erőforrásoknak, és a skálázhatóság azt jelenti, hogy képesek vagyunk gyorsan feldolgozni egy nagy számú tranzakciót a felhasználás növekedésével. Az alapdilemma formájában egyszerű, de gyakorlatban makacs: a decentralizáció növelése számos alacsony erőforrással rendelkező csomópont hozzáadásával gyakran lelassítja a konszenzust és csökkenti a throughput-ot, a skálázhatóság javítása a részvétel korlátozásával vagy a munka csoportosításával a hatalom koncentrálásához és a támadási kockázat növeléséhez vezethet, és a biztonság megerősítése erőforrás- vagy verifikációs követelmények emelésével sok résztvevő számára nem praktikus csomópontok futtatása. Ez a trade-off magyarázza, miért választanak a tervezők szándékos kompromisszumokat, és miért merültek fel különböző technikai minták részleges megoldásként: a sharding a állapotot és a tranzakciós terhelést párhuzamos shardokra osztja, így sok érvényesítő egyszerre különböző részhalmazokat dolgoz fel, míg a cross-shard protokollok megőrzik a véglegességet; a rollupok sok off-chain műveletet sűrű bizonyítékokká vagy csoportosított adatokká tömörítenek, amelyeket a fő lánc verifikál a minimális on-chain lábnyom mellett történő bizalom helyreállításához; az állami csatornák lehetővé teszik, hogy két vagy több fél sok gyors frissítést cseréljen off-chain, és csak az nyitó és záró állapotot rögzítsék a fő főkönyvben az on-chain biztonság megőrzése érdekében; és az interoperabilitási keretek központi átjárót használnak számos párhuzamos, specializált lánc mellett, hogy kombinálják a helyi irányítást megosztott véglegességgel. A konszenzus tervezése is lényeges, mert a különböző konszenzusmechanizmusok megváltoztatják az erőforrás modellt, ezzel együtt a támadás költségeit a részvételhez képest. A gyakorlati telepítés réteges gondolkodást igényel: tartsunk fenn egy konzervatív alapréteget, amely maximalizálja a biztonságot és a decentralizációt a lezárás során, és adjunk hozzá másodlagos protokollokat, amelyek növelik a throughput-ot a rutinszerű átutalásokhoz. A fejlesztőknek olyan ösztönző rendszerterveket is kell kidolgozniuk, amelyek tisztán tartják az érvényesítőket, és elég olcsón tartják a verifikációt a széleskörű részvétel érdekében. Ha a megoldások tovább fejlődnek, a haszon mélyreható: egy elosztott infrastruktúra, amely biztonságos, engedély nélküli, és képes globális méretű alkalmazások támogatására, sok központosított közvetítőt helyettesíthet, és új kereskedelmi, nyilvántartási és irányítási módokat nyithat meg, miközben megőrzi az egyéni autonómiát.